Egy nép mondta azt: elég volt!

1956. október 23-án a munkába igyekvők már tudtak a lengyelországi eseményekről. Arról is hallottak, hogy itthon mozgolódnak az egyetemisták és főiskolások, az írók pedig egy változásokat követelő kiáltványt fogalmaztak meg. Az utca emberének mégis úgy tűnt, ez is csak egy átlagos keddi nap lesz.

A második világháború után a szovjet fegyverek árnyékában a hatalmat megszerző Rákosi vezette kommunista párt kegyetlen diktatúrát vezetett be. „Azt hittük a szocializmust fogjuk megépíteni, s ehelyett vérből és hazugságból rakott börtönfalak közé zártak.” – mondta ezekről az időkről Déry Tibor író.

A változás reménysugara csak Sztálin 1953-as halála után csillanhatott meg, miután Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki kormányprogramjában gyökeres változásokat ígért.

A dogmatikusok azonban harcot indítottak a hatalom visszaszerzéséért, amiből 1955-re úgy tűnt, hogy a Rákosi-Gerő féle csoport került ki győztesen. Ekkor azonban a szellem már kiszabadult a palackból, az ifjúság szervezkedni kezdett.

Az októberi forradalomhoz vezető út egyik legjelentősebb állomása Rajk László és mártírtársainak a rehabilitációja, majd újratemetése volt, ahol a százezres tömeg néma döbbenettel vette tudomásul, hogy a hatalom koholt vádak alapján, ártatlan embereket végeztetett ki. Ekkortól az országban napról napra nőtt a feszültség, az emberek gyűléseket tartottak, az egyetemisták tizenhat pontba foglalták követeléseiket.

Október 23-án Budapesten az egyetemi és főiskolai ifjúság a lengyelországi reformok támogatására szolidaritási tüntetést szervezett, amit a belügyminiszter előbb betiltott, majd engedélyezett. A transzparenseket és zászlókat vivő, „Minden magyar együtt halad, kövessük a lengyel utat!” – skandáló diákok menete a Petőfi szobortól a Bem szoborhoz érve hatalmas tömeggé duzzadt. Útközben valaki kivágta a nemzeti színű zászlóból a szovjet mintájú címert, a példát a tüntetők mindenütt követték.

 

Este a Parlament előtt kétszázezren várták, hogy Nagy Imre szóljon hozzájuk. Eközben Zuglóban világraszóló esemény bontakozott ki, tüntetők vonultak a Dózsa György úti Sztálin-szoborhoz, hogy valóra váltsák a Tizenhat pont egyik követelését és ledöntsék a zsarnokság és elnyomás jelképét, a tíz méter magas hat tonnás szobrot.

Gerő Ernő pártfőtitkár rádióbeszéde tovább bőszítette az embereket, Nagy Imre szavai csalódást okoztak. A felháborodott tömeg megindult a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületéhez, hogy beolvassák a Tizenhat pontot, amit az ÁVH megakadályozott. Tíz óra körül megindult a Rádió hajnalig tartó ostroma.

A fővárosi eseményekkel egy időben a vidéki településeken is tüntetéseket, népgyűléseket tartottak. Sok helyen ledöntötték a szovjet emlékműveket, leverték a vörös csillagot, elzavarták a korábbi vezetőket, elégették az emberekről gyűjtött adatokat.

Moszkva nem sokat késlekedett, a szovjet csapatok október 24-én bevonultak Budapestre. A felkelők elszántságának, bátorságának köszönhetően, illetve annak, hogy sok szovjet kiskatona szimpatizált a tüntetőkkel, október 28-án győzött a forradalom. Nagy Imre vezetésével új kormány alakult, megkezdődött a szovjet csapatok kivonása, Gerő és a sztálinista pártvezetés Moszkvába menekült.

A zuglóiak is a forradalom útjára léptek, az üzemekben munkástanácsok alakultak, a nép átvette a közigazgatást, elfoglalta a fegyveres szervezetek épületeit és raktárait.

Néhány napig úgy tűnt, Magyarországon új világ kezdődik, azonban tizenkét forradalmi nap után november 4-én a második szovjet katonai intervenció véget vetett a reményeknek. A felkelők igyekeztek ellenállni, Zugló is csatatérré vált, harcok dúltak a Bosnyák téren és Thököly út – Dózsa György út kereszteződésénél.

 

A Kádár-kormány szovjet utasításra megkezdte a forradalom leverését. A megtorlás részeként nem csak a forradalom politikai és katonai vezetőit küldték a vesztőhelyre, vagy juttatták sok évre börtönbe, hanem az egyszerű munkásokat és parasztokat is. Az áldozatok pontos számát nem tudjuk. A forradalom és szabadságharc leverését követően vélhetően mintegy 400 embert végeztek ki, harminc ezret tartóztattak le, az internáltak, és különböző módon zaklatottak száma pedig több százezerre tehető. November 4-dike után becslések szerint 180 ezren hagyták el véglegesen az országot.

A véreskezű megtorlók a mártírhalált halt forradalmárokat jeltelen sírokba temették, emléküket meggyalázták. Róluk, illetve a harcok hőseiről és az áldozatokról itthon még beszélni sem volt ajánlatos.

A nyugati világ nagyra értékelte a magyarok hősiességét, elítélte a megtorlást. A Nobel-díjas író, Albert Camus az októberi magyar forradalom első évfordulóján azt írta: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”

Október 23-ika minden magyar öröksége. Éppen ezért, aki teheti, ezen a napon – a járványügyi szabályok betartása mellett – keresse fel a Bosnyák téren, vagy a Forradalom terén lévő emlékhelyet és hajtsunk fejet a hősök és áldozatok emléke előtt.