Sóváriné
− Fel a kezekkel… Ez itt egy bankrablás − suttogta kiszáradt torokkal Csipesz Ede, miközben remegő kézzel markolta a pisztolynak látszó pisztolyt.
− Ez pedig egy méterárubolt − nézett rá csodálkozva a pult mögötti lány. Csipesz Ede ekkor határozta el, hogy a félemeleten lakó Sóvárinétól soha többé nem kér kölcsön nejlonharisnyát. Csipesz Ede szédelgett a sűrű szövésű és hasonló illatú finomkelme alatt. Nehezen, kapkodva szedte a levegőt.
− Ide a bevételt! − kurjantotta elszántan.
− Hatszáznegyven forint − számolta ki a pulton a megszeppent leány. − Tetszik tudni, csak nemrég nyitottunk.
A francba, eltévesztettem a bejáratot, próbált mélyeket lélegezni Csipesz Ede, miközben úgy érezte, mindenki őt bámulja a zsúfolt villamoson. Muszáj innom valamit, szállt le találomra a Nagy Lajos király útján. Van itt egy csöndes presszó, nyomta be a széles üvegajtót.
Szinte egyszerre vetették magukat hasra a bentiek.
− Kérem a reklámszatyrot − mondta rutinosan a banki pénztárosnő, s már rakta is bele a bankjegyeket. − Csupán négymillió. Tetszik tudni, csak nemrég nyitottunk. Csipesz Ede, hóna alatt a tömött szatyorral már a közeli mellékutcában botorkált, amikor végre letépte a fejéről a fekete nejlonharisnyát.
− Mennyi pénz, úristen, mennyi pénz − suttogta. És tudta, aznap este valami előkelő zenés helyen fog vacsorálni. A Sóvárinéval.
A poloska
Boldizsárné, a csöppet csámpás, ám fenemód aluszékony takarítónő poloskát talált a grófné emeleti hálószobájában. A harmadikat az idén. Bezzeg az átkosban, fújtatott aprókat Boldizsárné, amikor a gróf úr megyei első titkár volt, nem fordulhatott volna elő az ilyesmi. Nyitott tenyerében a poloskával lekacsázott a lépcsőkön, és kopogás nélkül nyitott be a zöld szalonba.
A gróf hátratett kezekkel állt a szalon közepén, és kedvenc festményében gyönyörködött. A nagyméretű olajkép őt magát ábrázolta, amint a selyem párnácskát nyújtó Zita királynétól éppen átveszi a város kulcsait. Háttérben az ujjongó tömeg. A mű, és ez maradjon közöttünk, erősen retusálva volt, az ismeretlen művész eredetileg az alsópiszkei kisdedóvó megnyitását örökítette meg az utókor számára, amint a megyei első titkár éppen az ollóért nyúl. (Háttérben az ujjongó tömeg.) A poloska kb. másfél centiméter volt, kocka alakú, fekete, és gombelemmel működött.
A gróf szótlanul lépett a barokk asztalkához, és fölemelte a kagylót. Már csupán egyedül neki volt K-telefonja a megyében.
‒ Szervusz, én vagyok ‒ mondta keményen. ‒ Igen, egy újabb. Az idén már a harmadik. Figyelmesen bólogatott néhány másodpercig, majd lassan letette a telefont.
‒ Lépést váltunk, Boldizsárné ‒ sóhajtotta. ‒ Holnaptól nem irtjuk, hanem telepítjük.
A pechvogel
Hadarovics Jenő igazi világpolgár. Makacs derékzsábáját kétkezi zárjegyhamisítóként szerezte, majd áfa-visszaigénylésekből tengette napjait, később a vasúti fuvarozásban vállalt szerepet, üzemanyag-szállítmányokat utaztatott Szobtól Gelénesig. És vissza. Ám mindez már a múlté. Napjainkban Hadarovics Jenő már több lábon áll. Mesés ingatlanügyletekről suttognak, éjszakai mulatókról, titokzatos medellíni telefonhívásokról. Mindenesetre ő maga nagyhatalmú bankelnökökkel ebédezik és kormányminiszterekkel vacsorál, a Bahamákon szörföl és Davosban sízik, svájci meteorológusnőnek csapja a szelet. Hadarovics Jenő egy szokványos közúti ellenőrzésen bukott le a múlt kedden, kora este. Kiderült, hogy nem fizette be a súlyadót.
