Kovács már utcai ruhában, nyikorgó kerekű gurulós bőröndjét maga után vonszolva araszolt a klinika folyosóján.
‒ Alázatos tiszteletem, Kovács úr ‒ köszönt rá mélyen meghajolva a hirtelenkopasz professzor. ‒ Látom, készül itt hagyni a mi kis klinikánkat…
‒ Őszintén szólva ‒ vette suttogóra Kovács ‒, már alig vártam ezt a percet.
‒ Hol is feküdt maga? ‒ csillantak meg a professzor szemeiben a korai memóriazavar tompa fényei.
‒ A hátsó lépcsőházban ‒ köhintett egy utolsót az immár gyógyult beteg.
‒ Már értem! Akkor ezért nem láttam magát a viziteken… Tudja, ez a zsúfoltság. És mondja, Kovács úr, milyen volt a koszt?
‒ Kímélős. Megkímélt az ízektől.
‒ És a fűtés?
‒ Takarékos ‒ gombolkozott be fázósan Kovács.
‒ De ugye a csapokból rendesen folyt a víz?
‒ Ez talán így túlzás… Mondjuk inkább: csepegett, akár az infúzió.
‒ A takarítónőinkkel elégedett volt?
‒ Ó, velük csupán egy a baj ‒ rázta meg fejét szelíden Kovács ‒, irtóznak a tisztaságtól.
‒ No, azt azért nem tagadhatja, hogy a tanársegédeim éjjel-nappal…
‒ Petíciókat fogalmaztak ‒ fojtotta a professzorba a lelkesedést Kovács.
‒ Miféle petíciókat?
‒ Mikor milyet. Legutóbb például azt követelték, hogy legyen átlátható a hazai egészségügy. Több mint kétezren írták alá. Londonban.
‒ Az ég szerelmére, akkor ki gyógyította meg magát?!
‒ A Sümegi ‒ sóhajtotta az emlékezéstől meghatottan Kovács. ‒ Biztosan tetszik emlékezni rá… Ő feküdt két hétig a teherliftben. Ha megálltak vele az első emeleten, mindannyiszor megvizsgált engem… Kiváló diagnoszta.
‒ Nahát! Sümegi a kollégám?
‒ Ugyan már… Hentes és mészáros. Ő vette ki a vakbelemet.
‒ A műtőben?
‒ A teherliftben. Igaz, nem tudott rendesen bemosakodni.
‒ Honnan szerzett szikét az a Sümegi?
‒ Sehonnan. Volt nála bicska.
‒ Ugye a műtét után nem történt semmi komplikáció?
‒ Sajnos történt…
‒ Micsoda?
‒ Elromlott a teherlift két emelet között. De hál’ isten a Ketteske fölkurblizta.
‒ Gondolom, ő liftszerelő.
‒ Dehogyis. Kíntornász.
‒ Nos, szívből örülök annak, hogy meggyógyult. Nem is tudja, Kovács úr, hogy ez milyen sokat jelent nekem.
‒ Elnézést, professzor úr, de most már igazán mennem kell.
‒ Várjon egy percet ‒ pillantott óvatosan körbe a folyosón a professzor, és fehér köpenye zsebéből egy borítékot húzott elő. ‒ Fogadja örök hálámat, Kovács úr, azért, hogy kibírta nálunk…
‒ Jaj, ezt nem szabad, professzor úr ‒ tiltakozott illendőségből Kovács. ‒ Ezt nem fogadhatom el.
‒ Ne tegye ezt velem ‒ párásodott be a professzor szemüvege. ‒ Ne sértsen meg…
‒ Na jó, nem bánom ‒ kukkantott megadóan a borítékba Kovács.
‒ Én mindig ennyit szoktam adni ‒ pirult el mindkét fültövéig a professzor.
‒ Semmi baj ‒ hümmögött nagyvonalúan Kovács. ‒ De azt már most megmondom, hogy legközelebb ennyiért nem vállalom!
Az oldalt írta: Walter Béla
Fotó: Gyöngy Kálmán rajza
